Ez a mesterség a XV. század környékén alakult ki, majd terjedt el, ahogy egyre többen kerestek kényelmes kárpitozott ülőfelületeket, párnákat, székeket, faládákat otthonaikba.

A székkárpitozás elemei

A XVI. századtól a párnázott bútorzatokat, leváltották a teljesen kárpitozott ülő és fekvő alkalmatosságok, és létrejöttek a garnitúrák, amelyeket napjainkban is használunk. A kárpitozás igazán a biedermeier idején, az 1800-as éves során, prosperált.

Georg Junigl ekkor ebben az időben szabadalmaztatja eljárását, mellyel egy magasabb szintre emeli a bútorkárpitozást. A kender egyedi megmunkálásával, és vasrugók használatával a felületet olyan rugalmassá tette, mint a korábban használt lószőr párnákat. Ezzel az újítással a
kárpitozott bútorok sokkal népszerűbbek lettek.

Az 1500-as évek során még csak az ülőfelület kárpitozása volt elterjedt, később már olyan ülőgarnitúrákat alkottak melyeknél a kárpitos munka hangsúlyosabbá vált az asztalosénál, végül a biedermeier korszak idején már éppen csak észrevehetők voltak a fa elemek.

Az ez idáig kialakult találmányok és eljárások az 1960-as évekig voltak használatban az ülőalkalmatosságok készítése során. Ebben az időben jelent meg azonban a tűzőgép és habgumi (laticel), ami egy modernebb bútorgyártási technológia elterjedését tette lehetővé. A fürgébb munka érdekében lecserélték a lószőrt és afrikot, helyettük pedig szivacsot kezdtek használni.

Vannak, azért akik még a mai napig használják régi technológiát, klasszikus bútorok felújításához. Az autentikus antik restauráció megköveteli ezt, ha a kárpitos mester korhű akar maradni, hiába a megfizethetőbb, korszerű eljárásforma. Evégett is egy igazi kézműves kárpitos alkotás iparművészeti műremekként is felfogható.